Keresztjeink...

Kukázók...

Vásott öregember csoszog az utcán. Kabátja kopott, szakadozott, bakancsa piszkos, bár rendesen befűzve, trottyos nadrág s egy viseltes kötött sapka egészíti ki öltözékét. Vállán átalvető, egy műraffiából szőtt bakóból s egy tartósabb reklámtasakból készítve... Sok minden nincs benne, mert elég lapos. Kukázó. Messziről lerí róla, miből éldegél az öreg. Egyik kezében bot, csak amolyan alkalmilag letört faág, a másikban egy darab kenyeret szorongat, s időnkét harap belőle.

Arrébb, egy üzlet előtt, kutya szimatol, kicsit csapzott, kicsit félénk, látszik, hogy rég nincs már gazdája... Ahogy az öreget megpillantja s, hogy az valamit majszol, rögtön mellé szegődik, vágyakozó pillantásokkal szinte kinézi a kenyérdarabot a kezéből. Az megnézi, a kutyára pillant, majd a kenyérre, aztán odaveti neki, valamit mormogva az orra alatt.

Két számkivetettje a társadalmunknak. Az utóbbiakat összefogdossák, menhelyre viszik, s ha beteges, véglegesen elaltatják. Az előbbieket, még nem. De ki tudja...

Indulás...

Bennünk él a közlési vágy. Hogy megosszuk gondolatainkat másokkal, bárkivel aki hajlandó meghallgatni. Legtöbben megelégszenek a baráti körrel, egy maroktelefonnal elintézik a dolgot, de én / mi szeretnénk mindenkivel, ismeretlenekkel is közölni azt amit gondolunk, hiszünk...Mert nyilvánvaló, hogy ezt a “naplót” azzal a nem titkolható vággyal írom, hogy mások elolvassák. Lehet nem így lesz, de akkor sem hiábavaló, legalább rendezem gondolataimat, s amit még fontosnak tartok, rendezettebb formába öntöm őket...